Zalaszántó régi építésű lakóházairól egy tájház szemszögéből

(Részletek: Dr. Petánovics Katalin nyugalmazott néprajzkutató   „  A zalaszántói tájház - egy népi műemlék viszontagságai című ” 2004-es  publikációjából)

helytörténethez:

Az 1950-es - 1960-as években a hagyományos paraszti falu életformájában s ezzel együtt külsőségeiben is végképpen megváltozott, befejeződött az átalakulás, amely valójában már az 1930-as évektől megkezdődött. A pusztulás gyorsasága arra ösztönözte a szakembereket - építészeket, néprajzkutatókat - hogy mentsék meg, ami még megmenthető.

A szakemberek arra is törekedtek, hogy a megőrzésre méltó házak eredeti helyükön, valódi falusi környezetükben maradjanak meg, ahol élőben tárják a látogatók elé a régi magyar falvak építészeti örökségét, gazdálkodásának és a lakáskultúrájának emlékeit. E célkitűzéseket az OMF-en (Országos Műemlék Felügyelet) és a megyei múzeumi igazgatóságokon kívül többnyire a falu vezetősége is támogatta, segítséget nyújtva a házak hiteles berendezéséhez és fenntartásához, mert úgy vélték, hogy a tájház rangot ad a településnek.

Zalaszántó azon települések közé tartozik, amelyek fontosnak tartják régi örökségük védelmét. Ennek köszönhető, hogy az önkormányzat - élén Huszti Zoltán Ferenc polgármesterrel, aki egyben a falu Honismereti Egyesületének elnöke is - közel húsz épületre terjesztette ki a helyi védettséget. Ennek az a lényege, hogy a lakók belül átalakíthatják a házukat, de a külsejét nem változtathatják meg, s nem bonthatják le.

 (Az önkormányzat évente meghatározott összeget utal ki számukra, hogy ösztönözzék őket a házak rendbetartására, s hogy ne érezzék tehernek a megkötöttségeket. Helyi védettségű házak Zalaszántón: Fő u.: 75/240; 79/224; 91/219 85/218; 97/209; Keszthelyi u.: 2/4; 8/6; 35/296, Szabadság u.: 7/33; 11/335; 19/339; 22/406; 28/403 31/347; Zrínyi u.: 42/431. Ezen kívül műemléki védettséget élvez még Bordács Attila Fő u. 97. sz. háza. Törzsszáma OMF 1/VK- 10847.)

A tájházak egy része a falvak legszebb - s ebből következően a legmódosabbak - épületeit képviselik. Talán valamivel kevesebb helyen gondoltak a szegényekre, pedig mindenütt ők voltak többen, s megérdemlik, hogy az utókor őket se feledje már csak azért sem, mert házaik igen régies építészeti elemeket őriztek meg, hiszen nem volt módjuk gyökeres átalakításra.

 (Zala megyében ilyen házak a galamboki, a gyenesdiási pásztorház és a zalaszántói tájház. " Huszti Zoltán Ferenc polgármester tájékoztatása szerint a távlati tervekben szerepel a palotaszárny két földszinti termének a helyreállítása, ahol a vár történetével kapcsolatos kiállítást rendeznének be.)

 A falu - a környék községeihez hasonlóan - eredetileg egyutcás volt, ma is ez adja a karakterét. A mellékutcák később, a XX. században alakultak ki, s ezen az sem változtat, hogy egy-egy mellékutcában néhány régi épület már a XIX. században is állt.

 Az 1900-ban végzett összeírások szerint a község 375 lakóházából 350 tömés- vagy kőfalú, nádas vagy zsúpos tetejű. Zalaszántón és a környékén elsősorban a helyben található terméskőből építkeztek, de a korábbi századokban borona- és sövényfonásos falu házak, és a földből (különféle módszerrel) rakott falak sem voltak ritkák.

 A nyeregtetős házakat a keskeny telkek egyik szélére, és közvetlenül az utcaszintre építették. A szabadon hagyott homlokzatokat gyakran élére rakott téglacsipke keretezte, középen pedig stukkó díszítette.

A lakóházak helyiségei a XIX. századtól a XX. század első feléig egymás után - sorosan - épültek az istállóval, ólakkal, a módosabbaknál a pajtával együtt. A pajtákat néha az udvar végén - mintegy lezárva azt - keresztben helyezték el. A XIX. században a gazdagabbak háza négy osztani volt: szoba - füstös konyha - szoba - kamra. A szegényebbeknél: szoba - füstös konyha - kamra. Az ő portájukon pajta csak ritkán fordult elő. A füstös konyhás házak minden helyiségének az ajtaja a szabadba, vagy egy nyitott tornácba torkollott, amelyet itt és Dunántúl nagy részén pitarnak neveznek. Ezzel akadályozták meg, hogy a kemencéből, a nyílt tűzről, vagy egyéb tűzhelyről felszálló, s a konyhában szabadon terjengő füst bejusson a lakás többi helyiségébe is. Országszerte - s így Zala megyében is - a XIX. század vége felé készült házakat a gyakori tűzesetek megelőzése miatt többnyire kéményesre építették már, de a hatósági tiltó rendelkezések dacára még a XX. század elején is készültek füstös konyhás házak. A biztonságosabb kémények hatására azonban a régi házak átalakítása a XX. század első évtizedeiben mégis fölgyorsult, csak a szegények laktak továbbra is kéménytelen házakban. A konyhák füsttelenítésének a megoldásával átalakult a lakótér. A kemencéket a legtöbb helyen lebontották, és a kamrában vagy másutt építették fel ismét, a fűtést és a főzést különböző technikákkal (téglából, vályogból rakott, később fémből) készült tűzhelyekkel oldották meg. Ezen túl a konyha lett a család nappali, sokszor éjjeli tartózkodási helye is. A többi helyiség számára pedig a konyhából ajtókat nyitottak.

 Az 1960-as évekre Zalaszántón megfogyatkozott a zsuppos házak száma. Addigra a többség igyekezett cseréppel vagy náddal pótolni a nehezen beszerezhető zsúpot. Lebontották a falu legöregebbnek tartott füstös konyhás házát, a legendás boszorkányházat is, amelyből - a hagyomány szerint - alagút vezetett Tátika várába. Csupán egyetlen ház maradt, amely - véleményem szerint - megépülése óta alig változott.

A Vadász utca déli házsorának legszélső házát két idős ember lakta, apa és lánya, akiknek sem ereje, sem lehetősége nem volt a komolyabb változtatásra. Mindig is szegényen és szerényen éltek. Vagyonuk szőlőből, 800 négyszögöl földből, a házhoz tartozó telekből és egy hold juttatott földből állt. Két igástehén, sertés és baromfiak egészítették ki a gazdaságukat. A ház észak-déli irányban helyezkedik el a telken. Homlokzatának folytatásaként épült két kő kapuoszlophoz deszkából készült kétszárnyú kapu tartozik. A három osztatú épület a nyugat-dunántúli füstöskonyhás-kályhás háztípusba tartozik. Mindhárom helyisége, - a szoba - a volt füstös konyha - és a kamra ajtaja az ún. lopott tornácba, vagy ahogy itt nevezik a félköríves tornácbejáratra utalva, a bóthajtásos pitarba nyílik. A lakóház végoromfalához toldották az istállót, ennek falához csatlakozik az 1960-as években épült tégla tyúk- és disznóól, majd a fáskamra és az árnyékszék következik.

Az épületegyüttestől kicsit távolabb állt a gerenda alapra rakott, deszkaoldalú, nádtetős hidas, - korábban ezt használták disznóólként - amelynek padlásán volt akkoriban a tyúkok helye is. Közelében áll a galambdúc. A lakóház fala sárba rakott, tapasztott terméskő. Ez a falazási technika a paraszti gyakorlatban a XVIII. századtól a XX. századig nyomon követhető. Egyedül a homlokzat csipkézete készült téglából a faluban gyakori oromdíszekhez hasonlóan. Az épület nyeregtetős, szelemenes, szarufás szerkezetű. Szelemengerendája az oromfalra és a véghomlokzatra támaszkodik. Héjazata eredetileg zsúp volt, nádtetőt a termelőszövetkezet megalakulása után kapott, amikor nem tudtak már zsúphoz jutni. A héjazat gerincét szegesnek nevezik.A helyiségek mennyezete gyalult deszkaborítású.Minden második deszka két-három centiméterszélesen ráfekszik a mellette lévőre. A szobában négykeresztgerenda van - egyikre késtartót szegeztek - akonyhában és a kamrában egy-egy keresztgerendatartja a födémet. A deszkákat a padlás felől vastagonlesározták és elsimították.

A szoba, konyha, kamra, pitvar padlózata döngölt agyag. Egyedül az istálló kapott kőlap burkolatot. 1993-ban építészhallgatók és tanáraik számos régi zalaszántói házat felmértek, többek között a Ferenczi portát is.

(A felmérést készítette: Kassai Istvánné, Kassai Máté, Bederna Mónika, Juhász Ilona, Nagy László és Krasznai Juliánná 1993 júniusában. Méréseik szerint a szoba: 22,94 m2, belmagassága 2 méter. Konyha: 8,5 m2, belmagassága 2,4 m; kamra: 8,5 m2, belmagassága 2,4 méter; előtér 3,1 m2. Istálló: 13,5 m2, belmagassága 2,05 méter.)

A szoba-konyha-kamra beosztású - soros elrendezésű- parasztház a XIX. században a Kárpát medenceszinte minden táján általánosan elterjedt. A Vadász u. 20. számú ház ezt az alaptípustképviseli. Erről a típusról adnak hírt a közép-, anyugat- és dél - dunántúli - zalai - házfelmérések, aholszámos községben és szőlőhegyen fényképezték ésrajzolták le a régi házakat a kutatók a XX. századfolyamán.E dunántúli házak egyik jellegzetessége a sokféletornác-változat - közülük is leggyakoribb az udvarihomlokzatot szegélyező oldaltornác - de igen széleskörben alkalmazták a XIX. században a lopott tornácnéven ismert nyitott előteret is.

A zalaszántói ház építésének az ideje - tágabban aXIX. század, szűkítve és valószínűbben a század közepe - mindenképpen a füstös konyhák uralkodóvá válásának korszakába esik.

 Ezen a vidéken pedig egyáltalán nem szólnak sem a korabeli, sem a későbbi leírások mennyezet nélküli konyhákról. Ezek után úgy vélem, hogy a konyha mennyezetének későbbi beépítését az sem bizonyíthatja, hogy az egyetlen keresztgerendacsak „ a vékony keresztfalig nyúlik." Éppen ellenkezőleg szerintem azt mutatja, hogy a konyha eredetilegis a mostani alapterülettel épült. Eleve rövidebb volt a mellette lévő két helyiségnél (a szobánál és a kamránál - ez egyúttal megmagyarázza a kamra hosszabb keresztgerendáját is) mert - ahogy az alaprajzon is jól látszik - belőle „lopták el" a pitart, tehát a födémet és a gerendát is hozzá méretezték. A kis előtér mennyezetét tartógerenda nélkül deszkázták be. Mindezek ellenére tegyük fel, hogy utólag választották le a konyhából a kamrát. Ez esetben a legkézenfekvőbb és a legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha az új helyiség ajtaját a szabadba nyitják, ahogy ez a füstös konyhák esetében szokásos volt. Itt azonban nem ez történt, hanem a szoba, a konyha és a kamra ajtaja a lopott tornácból nyílik. Ha a ház eredetileg nem lopott tornácosra épült volna, hanem kéthelyiséges, nagyjából azonos méretű, udvarra nyíló ajtajú szoba-konyhásra, akkor a tulajdonosoknak igen nagy átalakítást kellett volna végezniük (konyhába hosszirányú válaszfal építése, ami elválasztja a tornáctól; a tornác ívelt bejáratának kialakítása; az ajtók áthelyezése) csak azért, hogy a három helyiség ajtaja egy előtérbe kerüljön. Más okot nem látunk, mert a konyha továbbra is füstös maradt, lényegi változás nem történt a ház működésében. Úgy gondolom, hogy a leírtak alátámasztják a lakóház mai alaprajzának eredetiségét. Számos, hozzá hasonló ház volt korábban Zalaszántón és a környező falvakban is. A konyha kettős vagy másként felezett ajtaja nagyon régi, s eredetinek tűnik a kamra kisméretű (80 x 145 cm-es) ajtaja is.

(Ilyen alacsony ajtókat csináltak - ritkán - a füstös konyha és a szoba között, mert a magasabban szálló füst így nem juthatott a szobába.)

Egyedül a szobaajtó látszik újabbnak az előbbi kettőnél. A Ferenczi család a XIX. század közepe óta ebben a házban élt a XX. századi lakásigényekhez képest ugyancsak szokatlanul régies körülmények között. A velük egy utcában lakó rokonaik és szomszédjaik szerint Zalaszántón az övék volt az utolsó füstös konyhás ház. Úgy emlékeznek, hogy a termelőszövetkezet megalakulása után öt-hat évvel, tehát az 1960-as évek közepén alakították át, mert a ház utcai oromfalának egy része kidőlt. Ezt téglával újra falazták, majd az addig fehérre meszelt utcai homlokzat sötétszürke kőporos vakolatot kapott, és egyúttal a kisméretű hat szemes utcai ablakot is kétszárnyúra nagyobbították.  

Ugyanakkor a szoba, hasonló méretű udvarra néző kis ablakát érintetlenül hagyták. Az építkezés alkalmával kéményt rakattak, s a konyhából kidobták a négyszögletes kemencét. Egyébként minden maradt a régiben. A konyhaajtó feletti sarokban meghagyták a füstnyílást, és nem cserélték ki a füstös konyhák jellegzetes, alsó és felsőrészből álló kettes- vagy másként felezett ajtaját sem. A felső ajtó kinyitásával ugyanis nemcsak a füst szállt ki a szabadba, de a fényt is onnét kapta az ablaktalan konyha, s világosságra a kémény megépítése után is szükség volt, mert ha az időjárás engedte, nem pazarolták a villanyt. A ház falát kívülről átlagosan 40 cm széles, az udvar felé lejtő döngölt agyagszegély - vízvető domb - övezi, amely a fal alját védi a beázástól. Az épületet a régi és az új tulajdonosok egyaránt gondosan karban tartották. Minden évben kétszer - húsvétra és az őszi búcsúra - javították, sározták a fagytól, nedvességtől leomlott tapasztást. A jól összedolgozott, megtaposott pelyvás sarat a megnedvesített falra rácsapták, vizes kézzel egyenletesre simították, majd száradni hagyták. Amikor megszikkadt - megfókodott- de még nem volt száraz, akkor bemeszelték, hogy a mész megköthessen a falon, s ez által megakadályozza a sározás megrepedezését. Fekete por, víz és mész keverékéből a fal alját kb. 50 centiméteres sávban kékes-szürkére meszelték, a fal tövét pedig mintegy négyujjnyi szélesen híg sárga agyaggal húzták el.

A házat belülről évente szintén kétszer fehérre meszelték, javították, s itt is sárga csíkot festettek a fal aljára. Egyedül a füstös konyhát szokták évente többször meszelni, de nemcsak a falakat, hanem a deszkás, gerendás mennyezetet is. A szobában a fa födémet meghagyták eredeti, az idők folyamán megsötétedett színében, amelyet valamivel le is kenhettek, de a falhoz csatlakozó felületét kb. 20 cm szélesen mintegy „keretkén mindig fehérre meszelték. A pitvar, a konyha, a szoba és a kamra agyagpadlóját vízzel tejföl sűrűre elkevert sárga agyagos masszával sikálták föl szombatonként egy nyeletlen meszelővel. Ferenczi Aranka a szoba földjét rongyszőnyegekkel borította be, hogy ritkábban kelljen mázolnia. A ház berendezése is meglehetősen régies és szegényes. Az utcabeli szomszédok és rokonok, akik szinte naponta megfordultak a lakásban, egészenpontos leírást adtak nemcsak a bútorokról, hanem azokelrendezéséről, helyéről is.A szobában közvetlenül az ajtó mögött egy kétajtósszekrény volt. Tetején színes poharak sorakoztak,felette lógott a falra függesztett tálas, mintás tányérokkal.  Az udvarra néző kisablak előtt volt a Singer varrógép, azután egy vetett ágy következett, amelyben az új és a használaton kívüli ágyneműket halmozták föl. Az ajtóval szembe - az utcai ablak mellé - helyezték el az alacsony, kétajtós szekrényt, a kászlit. Tetejét hímzett terítővel takarták le, s arra porcelán poharakat, egymásba rakott szép tányérokat, ovális talpas tükröt és egyéb csecsebecséket raktak. Aljában fehérneműt tartottak. Az ablak másik oldala mellett lévő sezlonon aludt Ferenczi Aranka, azután ismét egy kétajtós szekrény jött, majd a sort az idős apa régies ágya zárta be. A szoba konyhával közös falát egy, a padlózatra épített négyzet alakú (42 x 42 x 17 cm, fehérre meszelt, alján sárga csíkkal elhúzott) tégla talapzaton álló öntöttvas kályha és a vasvázas mosdóállvány foglalta el.

(A legtöbb füstös konyhás ház szobájában cserépkályha állt. Később a helyükre takaréktűzhelyeket raktak, s azon főztek is. A visszaemlékezések szerint Zalaszántón a módosabbaknak volt cserépkályhája, de a szegényeknek nem. Ők öntöttvas kályhával fűtötték a szobát. Ferencziék a vaskályha csövét a füstös konyhába vezették.)

A szoba közepét a négy székkel körülvett régi nagy fiókos asztal uralta. A szabad falrészeken olajnyomatos keretezett szentképek lógtak.

A konyha szoba felé eső belső sarkát - és részben a szobával közös falát - a négyszögletes kemence foglalta el. Ebben az 1950-es évekig kenyeret sütöttek. Mellette volt a zománcos asztali sparhelt, ezen főztek, s ezzel fűtötték a konyhát. A konyha nyugati falához támaszkodott a vizespad két vödörrel, majd következett a hastók (bontószék) amelyet disznóvágáskor bontószékként, egyébként asztalként használtak. A kidobott kemence helyére konyhaasztal, a tönkrement sparhelt helyére egyszerű kis gáztűzhely került. A konyha díszét a falba vert szegekre aggatott nagy zománcos fazekak, lábasok, vejlingek, fedőkkel megrakott fedőtartó, tésztaszaggató formák és egyéb, ritkán használatos edények alkották. A kamrában az ajtóval szemben öreg kászli állt, tetején befőttes üvegek, savanyúság, a konyhával közös fala mellett a lisztesláda, a kamra sarkában a kenyérsütés eszközei kaptak helyet. A pitvarból létrával jutottak a padlásra a mennyezetbe vágott, deszkával fedett nyíláson át. Minden terményt - kukoricát, gabonát, babot, diót -, és minden húsfélét - sonkát, kolbászt, szalonnát - ott tároltak, mert a padlás szellős volt, hőmérsékletét a kitűnően szigetelő vastag zsúp-, később a nádtető biztosította. Az istálló padlásán volt a tehenek szénája, oda is létrával jutottak fel kívülről, az oromfalba helyezett ajtón át. A szalmát kazalba rakták az udvaron, a kévékbe kötött kukoricaszárat gúla alakban szintén az udvaron tartották. Ez utóbbit télen a régi disznóól mellé támogatták, hogy megvédjék az állatokat a deszkák résein beáramló hideg ellen. A ház udvari homlokzatával szemben volt a tulipánnal, dáliával beültetett kiskert, amelyet élére rakott téglasor szegélyezett. Az udvari ablak előtt álló egyszerű virágpadon kimustrált zománcos edényekben muskátlit ültettek. A veteményeskert az udvar végén, a sertésól és a galambdúc mögött kapott helyet. A ház előtt, a kiskapu falazott kapubálványához támasztva egy kb. 40-50 cm magas, simára metszett tetejű nagy kő volt valaha. Rajta szokott üldögélni Ferenczi Aranka anyai nagyapja, az öreg Nagy Vendel. A kő eltűnt, senki sem tudja, hova lett. Ferenczi Aranka (1920-1992) egyedül élt. Beteges lévén eltartási szerződést kötött a vele szemben lakó Nagy Józsefékkel, akik halála után megörökölték az ingatlant.

A falu képviselőtestülete - a polgármester indítványára - szerette volna a házat megmenteni, s tájházként bemutatni. Az új tulajdonosok beleegyeztek. 1993-ban a műemléki védettség kérelmezése előtt területileg illetékes néprajzkutatóként kikérték a véleményemet a házzal, s a berendezéssel kapcsolatban. A képviselőtestület …. vélemény(e) szerint terjesztette fel az épületet a műemléki védettségre, amelyet 1994-ben megkapott.

Tapasztalatból tudjuk, hogy egy egyszerű kis lakóház - bármilyen helytörténeti jelentősége legyen is - önmagában nem jelent vonzerőt. Ezért ide illő programokat kell szervezni. A tájház tágas, gyönyörű panorámával keretezett telkén folklórműsorokat, népművészeti bemutatókat, gyermekfoglalkozásokat, falunapot lehetne tartani. A tájház működtetése érdekében bizonyos engedmények elkerülhetetlenek, másként a tervezett programokat nem lehet megvalósítani. Ez az engedmény egy pajta felépítése lenne. Korábban szóltunk róla, hogy a szegény embereknek általában nem volt pajtájuk, bár kivétel akadt. Ezen a portán sem volt. Az előadások, a népi mesterség-bemutatói (rossz idő esetén a vendégek) számára mindenképpen szükség lenne egy hajlékra.

Javasoltam, hogy építsenek egy olyan - a házhoz igazodóan szerény méretű s a faluban ismert - (téglaoszlopokon álló, nyitott vagy deszkás oldalú) lábas pajtát, ahol a simára döngölt agyagpadlón táncolni is lehet, vagy dobogókból álló, könnyen szétszedhető színpadot is felállíthatnak benne, amelyet a pajtában tárolhatnak, ha nincs rá szükség. A hagyományos formában épült pajta tehát jól illeszkedne az udvar épületeihez, miközben több feladatot is ellátna. A háború előtt a falusi fiatalok rendszeresen rendeztek táncmulatságokat - bátyusbálokat - a pajtákban, tehát ez a másodfunkció sem idegen a gazdasági épülettől.

 no comment… (szit)

október 18.

 

 

Oldal: Zalaszántó régi építésű lakóházairól egy tájház szemszögéből
Szántó/Zalaszántó hely,- és a Szekér família családtörténetének kutatása - © 2008 - 2024 - zalaszantoiszeker.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat