Populációs értekezés 1900-1960

 

helytörténethez:

Egy kicsit ugrunk az időben.... Két érdekes az XX. század első felét bemutató társadalmi tanulmány, amely több településsel kapcsolatban vizsgálódott, de ebben az írásban természetesen csak összefüggéseiben utaltam a többi településre, a lényeges itt is Zalaszántó volt. 

Részletek, Petánovics Katalin: Három Balaton-környéki falu születési arányainak és névadási szokásainak változása 1900-1960 között valamint, (A hit, a szokások és a társadalmi rétegződés összefüggése a Keszthely környéki falvakban)című publikációból.

Csaknem minden falut csúfolnak valamivel, és tréfás-kegyetlenül lemoshatatlan véleményt formálnak róla. Többek között a „a szántóiak a savanyu borrul” voltak „híresek”.

Az anyakönyveket a századfordulótól a 60-as évekig számba vettem a községben megszületett- az egy éven belül meghalt- és a törvénytelen gyermekek számát. Megfigyeltem, hogy mi volt a névadási szokás, mikor és melyik társadalmi csoportban jelentek meg először a kettős- és a többes nevek, s kit hívtak meg keresztszülőnek. A három falu légvonalban nem esik messze egymástól, de autóval már elég nagyot kell kerülni, hogy egyikből a másikba juthassunk. Az 1960-as évekig, amíg jobbára szekéren, kerékpáron vagy gyalog közlekedtek az emberek, kialakították a maguk közelítő útjait, ösvényeit. Ez azért is fontos dolog, mert elsősorban saját falujukból házasodtak, azután ahová út vezetett, és csak ritkán, ún. szerzéssel a távolabbi helységekből. A messziről hozott menyecskének minden lépését árgus szemmel figyelték, kritizálták. Valójában nem szerették, nem örültek az idegennek, sok esetben kölcsönösen lenézték egymást.

Zalaszántó jellemzője is, hogy határának a fele a Festetics család tulajdonában volt, s ez meghatározta életvitelüket, körülményeiket. Munkabíró lakóiknak nagy része részes aratással és summásmunkával kereste meg a család kenyerét idegen megyékben. Itthon pedig házhely híján a keskeny nadrágszíj parcellákon próbáltak helyet szorítani az egyre növekvő számú családtagok részére úgy, hogy a kamrából, istállóból szobát alakítottak, s így fokozatosan terjeszkedtek a szűk telken lefelé. Ez az építkezési forma Zalaszántón is ismert volt, de kisebb mértékben. Zalaszántón 1890-ben egy szoba-konyhás lakásban átlagosan (kerekítve) 6 fő lakott. A századfordulón a lakások száma nőtt, ennek következtében az 1910-es fölmérések szerint Zalaszántón egyaránt 5 főre apadt az egy lakásra jutók száma. A nagycsaládok együtt éltek, néha több generáció is a szoba-konyhás lakásokban. Még a falu legmódosabb családjainál, ahol két szoba volt, ott is az egyikben szorongtak, mert az értékeket őrző első szobát csak különleges alkalmakkor használták. A legtöbb helyen a fiatalok együtt aludtak az öregszülőkkel, vagy az anyóssal, ha már csak ő élt. Ennek az egyszobában alvásnak - mint elmondták - nemcsak a helyszűke volt az oka, hanem a házasélet és a nyomában járó gyermekáldás megakadályozása is. Az 1957-59-ben férjhez ment asszonyok közül többen is elpanaszolták, hogy eleinte még ők is közös szobában feküdtek az anyóssal, aki éjfélig is elbólogatott a kályha mellett, s csak azután feküdt le, amikor látta, hogy a fiatalok már alszanak. (Ritkán előfordult, hogy nem is engedték a fiatalokat egy szobában feküdni, a férfinak az istállóban volt a helye.) Ezen a vidéken ugyan nem volt divat az egyke, mert szegények voltak, és nem volt mit megóvni az elaprózódástól. Ezen kívül erős egyházi befolyás alatt álló katolikus vidékről van szó. Rendszeresek voltak a missziók, ami azt jelentette, hogy valamelyik közeli kolostorból (Keszthelyről, Sümegről) szerzetesek jöttek a falvakba, akik napokon át lelkigyakorlatot tartottak

Szentbeszédekkel, gyóntatással a vallásos életre buzdították a híveket. Egyik idős férfi azt mondta, hogyha nem jöttek volna a faluba ezek a misszionáriusok, nem lett volna ennyi gyerek. A túlzó megállapítás ellenére sem szabad lebecsülni vagy figyelmen kívül hagyni a hatását. 1946. március 22-25-ig a keszthelyi karmelita kolostorból két atya tartott lelkigyakorlatot Zalaszántón, külön a lányoknak, külön a legényeknek. A plébános az anyakönyvben megjegyzi, hogy a lelkigyakorlat végén az összes MADISZ tag - egy-két megátalkodottól eltekintve - gyónt és áldozott.

Zalaszántón is ismerik a gyermekvesztés és a gyermekgyilkosság közti erkölcsi különbséget. A méhen belüli magzatelhajtást korábban nem tartották olyan súlyos tettnek, mint manapság. Azért nem, mert keveset tudtak a méhen belüli életről, és nem volt egységes felfogásuk e kérdésben. Sokan úgy vélték, hogy a magzat megmozdulása előtt még nem teljes értékű élőlény, mert még nincs lelke. A tőle való erőszakos megszabadulás - noha súlyos bűn - mégsem azonos a megszületett gyermek megölésével. Sokszor jobban féltek a földi büntetéstől - tettük kitudódása esetén - mint a földöntúlitól és saját lelkiismeretüktől. Főként a sokgyermekes anyák dobták el nem kívánt terhüket, de legtöbbször a megesett lányok fordultak kétségbeesésükben e borzasztó és veszélyes megoldáshoz.

A gyermekáldással kapcsolatban többen elmondták, hogy a század első évtizedeiben az anyósuk, nagyanyjuk kiment a pajtába vagy az istállóba szülni, vagy „lefeküttek a szobába vagy a konyhába a fődre szórt szómára", hogy a családot ne zavarják, s főként hogy odabent „ne rondujjon el semmi."„Szűz Mária is istállóban szülte szent Fiát" - hangoztatták. A szülés után a bábaasszony a karján vitte be a babát, s utánuk ballagott az anya. De szültek a mezőn, a káposztáskertben kapálás közben, és csendesen hazajöttek, kötényükben az újszülöttel. „Olyan kitartós asszonyok vótak, amilyenek máma sehun sincsennek" - mondják elődeikről. Nem csoda, ha nagy volt a gyerekhalandóság. Nem csak a különböző betegségek, járványok vitték el a csecsemőket, de az állapotos nő sem kapott semmi kíméletet. Keményen dolgozott, nem megfelelően táplálkozott, s a gyermek gyengének született.

Zalaszántón: 1900-1960 évek között 4142 gyermek született, közülük 493 meghalt, ez a született gyermekek 11,9 %-a, 222 gyermek volt törvénytelen, ez a gyermekek 5 %-a.  Ez részletesebben megbontva.

1900-1914 évek között: 1446 gyermek született, 272 gyermek meghalt ez az születet gyermekek 18,8 %-a. 1915-1918 évek között: 189 gyermek született, 22 gyermek meghalt, ez a született gyermekek 11,6 %-a. 1919-1929 évek között: 904 gyermek született, 132 gyermek meghalt, ez a született gyermekek 14,6 %-a. 1930-1940 évek között: 899 gyermek született, 49 gyermek meghalt, ez a született gyermekek 5,4 %-a. 1941-1956 évek között: 476 gyermek született, 6 gyermek meghalt, ez a született gyermekek 3,3 %-a.

(Zalaszántó 1890. évben 2077 a népesség száma, 358 a lakóházak száma. 1910. évben 2370 a népesség száma, 438 a lakóházak száma.)

A védőnők - akiknek működése a harmincas évekre nagyjából az egész országra kiterjedt megkezdték áldásos tevékenységüket. Az anyakönyvekből jól követhető ennek az eredménye. Zalaszántón 1934-től a korábbiakhoz képest szinte egy csapásra a minimumra redukálódik a csecsemőhalandóság.

A törvénytelenül született gyermekek aránya Zalaszántón 5 %.Ennek részben az-az oka, hogy Zalaszántón sokkal több volt a cseléd a helyi uradalmakban.

(Zalaszántó lakossága 1910-ben 2370 ebből cseléd és napszámos 464 fő. 6494 kh-as határának több mint a fele Festetics birtok volt. Bár szőlőbirtoka csaknem mindenkinek volt, a szegénység innét is elszegődött aratónak, summásnak.) 

Legtöbben a század elején jöttek a világra, azon túl nagyjából kiegyensúlyozott a számuk. Zalaszántón 1900-1908 között évente 4-11 %; 1909-1960 között évente 3-5 %. Halálozási arányuk megegyezik a többi gyermekével, de voltak kritikus időszakok - főként az első évtizedben -, amikor Zalaszántón is a törvénytelen gyermekek többsége meghalt vagy a születése után, vagy egy éven belül. Ez azt jelenti, hogy háromból három, ötből négy, vagy nyolcból négy. Ez lehetett véletlen is, szándékos is, ma már nem tudjuk.

Gyermekáldáskor Zalaszántón is egy pár keresztszülőt hívtak, de minden gyermeknek mást. A század elején inkább barátokat, napjainkban rokonokat választanak komának. Ez egyébként az egész Zala megye katolikus családjaira jellemző szokás volt, kivéve azokat a községeket, amelyek a protestáns települések közelében voltak. Gyakori volt a viszonthívás, amelyet „kötöttkomaságnak, kőccsönkomaságnak”, keresztbe-komaságnak neveznek. A keresztgyermek ezentúl nemcsak az igazi keresztszülőjét hívja keresztanyám, keresztapám névvel, hanem a keresztszüleinek testvéreit, sőt azok szüleit is. Őket a megkülönböztető öregkeresztanyám, öregkeresztapám név illette meg nem is annyira a megszólításkor, hanem amikor emlegették őket. Ennek a szövevényes műrokonságnak előnye is volt. Segítették egymást a gazdaságban (aratásban, gabonahordásban, építkezésben stb.) Családi események lakodalom, haláleset - alkalmával elsősorban a rokonságra, komaságra, sógorságra lehetett számítani. Az előbb említettem, hogy a keresztkomákat a század elején főként a barátok közül választották. De volt egy másik szempont is, a gazdagság. Két dolgot nem volt szabad visszautasítani: a keresztszülői felkérést és a koporsóvivő tisztét.

A polgárosultabb Zalaszántón a 60 év alatt született 4142 gyermek közül 921 (22,2%) kapta a szülő nevét, 753 (18,1%) a keresztszülőét. Egyedül itt fordult elő, hogy 1900-1919 között az 1704 gyermek közül kevesebb, 281 kapta a szülő nevét, és több, 301 a keresztszülőét. A halott gyermek nevének újraadása körül nincs egységes álláspont. Egyesek szerint nem szabad megismételni, mert magával viszi az újszülöttet, mások viszont minden előítélet nélkül, vagy éppen azon meggondolásból, hogy Isten egyet már elvett, a másodikat meghagyja, megismétlik a halott gyermek nevét. Ritkábban előfordult, hogy a pap Ádámra, Évára, vagy a naptárban szereplő szent nevére keresztelte az életképtelen gyermeket.

(A szegény falvakban nem tellett drága anyagokra, a módosabb Zalaszántó polgárosult asszonyai meg a világért sem öltöztek volna "parasztos" viseletbe. A módosabb lányok már a harmincas években nagyrészt szekrényt kaptak hozományba, míg a szegényebb falvakban csak a negyvenes évek végén váltotta fel a szekrény a sublótot.)

A névadásba beleszólt a család is. Nem erőszakosan, inkább javaslat formájában. Bálint Sándor „archaikus katolikus hagyomány"-nak nevezi azt a szokást, amikor a gyermek annak a szentnek a nevét kapja, akinek a névünnepén született vagy keresztelték. Gönczi Ferenc is észrevette, hogy a nevezetes szentek (István, László, János, Anna, Mária stb.) napján született gyermekeket a század elején is többnyire az illető szent nevére keresztelték. Zalaszántón is nyomon követhető, hogy a Márk, Máté, Lukács nevek tulajdonosai - hacsak nem az apjuk nevét örökölték - az illető evangélista naptári ünnepén születtek.

(Major György plébános, ideje alatt megerősítette a magyarság tudatot, s a magyar szentek és egyéniségek életét példaként állította a felnövekvő nemzedék elé, e miatt a névadásban megsokasodnak a magyar szentek nevei: Imre, László, Géza, Jenő, István, Zoltán, Gizella, Margit, Erzsébet, Jolán. [Édesapám 1936-ban született és az Imre keresztnevet kapta.]

(1946-ban Major György a zalaszántói plébános udvarára a KALOT és KALÁSZ ifjúság májusfát állított. A plébános feljegyezte, hogy „emberemlékezet óta nem történt ilyesmi." A kitáncolására 40 liter bort és 320 db sóskiflit vett nekik, s a gondos plébános önkritikusan azt is felírta, hogy a kifli kevésnek bizonyult.)

(A II. világháború után is szerették volna folytatni  megszokott (hitoktatói) életüket, de az új rendszer mást akart. 1948-ban államosították az iskolákat, de ez sem ment zökkenőmentesen. Zalaszántón június 11-re hirdették meg felsőbb utasításra az államosítással kapcsolatos falugyűlést. Az anyakönyv margójára a következőket írta Major György esperes-plébános: " A gyűlést jún. 11-re virradó éjszaka a helybéli rendőrőrsre érkezett utasítás leállította. Reggel 8 óra tájban mégis 20 rohamsisakos, fegyveres idegen rendőr jött gyalog községünkbe Keszthely felől. Egyórai tartózkodás után Keszthely felé távoztak. Utánuk egy teherautón érkeztek rendőrök gépfegyverrel, de semmi dolguk nem akadt. " A plébánost elhelyezték.)

Egymás után választották a fiatal házasok fiaik számára a fent említetteken kívül a Béla, Kálmán, Zoltán, Attila, Árpád, András, Csaba, lányaiknak a Piroska, Etel neveket. Ez a hatás egészen a 60-as évekig tartott. [Nagyapám 1905-ben születésekor a Kálmán keresztnevet kapta.]

Zalaszántón viszont mindig is szép számmal viselték apák és fiúk a nagy magyar elődök neveit. A névadásban tehát elsősorban a hagyomány s a plébános hatása érvényesült, ha befolyásolta a híveket. Az értelmiségiek (tanító, jegyző, erdőmérnök) névadási szokásait egyáltalán nem utánozták, noha ők változatosabb, a faluban szokatlan neveket is adtak gyermekeiknek, és nem is egyet, hanem többet. Zalaszántón az erdőmérnöknek - aki igen előkelő helyet foglalt el a falu közösségében - 1907-1915 között négy gyermeke született, s mindegyiknek négy keresztneve volt. Az apa nevét minden fiú örökölte, s egyet még az előző testvérek neve közül. A kántortanító (1910) és a körjegyző (1912) három nevet; a vendéglős (1912) kettős nevet; a csendőr, az erdőőr, a tanító (1918) kettős nevet; s 1917-ben egy földműves is kettős nevet választott leányának, s ezzel elindította a parasztságnál is a dupla nevek divatját. Hármas név az egyszerű embereknél ritkán fordult elő. Zalaszántón először 1947-ben, s utána mindössze két-három alkalommal ismétlődött. Törvénytelen gyermeket először 1925-ben jegyeztek az anyakönyvbe két keresztnévvel.

A névválasztásnál fontos volt, hogy a gyermeknek legyen védőszentje - e nélkül meg sem keresztelték - ugyanakkor a védőszentjükhöz ritkán fohászkodtak, kivéve járványok idején Rozáliához és Borbálához, vagy háborús években lisieuxi kis szent Terézhez. Szűz Mária a legelső, a mindig, minden bajban, bánatban segítő, megértő anya. Azután szent József, a családok védőszentje, és szent Antal a szegények pártfogója.

Kívánok Neked

Szép napokat, kevés szelet, 
álmodozó kék egeket. 
Kacaj gyöngyöt egy füzérrel, 
jó kedvet sok-sok szekérrel. 

Három tündért, jóakarót, 
az ágyadra szép takarót. 
Meleg pitét asztalodra, 
piros tűzet a kályhádba. 

Szép szerelmet egész évre, 
barátságot, saját képre. 
Isten csókját homlokodra, 
virágokat kalapodra. 

Igaz utat, jó szerencsét, 
háromkirályi köszöntést. 
Tücsköt, fecskét, szép gerlicét, 
kenyérrel teli kemencét

(Szántó Attila)

Boldog Új Esztendőt Kívánok! 

december 31. (szit)

 

Oldal: Populációs értekezés 1900-1960
Szántó/Zalaszántó hely,- és a Szekér família családtörténetének kutatása - © 2008 - 2024 - zalaszantoiszeker.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat